Az amszterdami napfény emléke

Hollandia, az elfeledett nagy tengeri gyarmatosítók hazája, jelenleg az egyik legváltozatosabb európai ország, számtalan nép, és vallás otthona, ezáltal ma a kultúra és művészet egyik legérdekesebb színfoltja. Három évig éltem Amszterdamban, így azt biztosra mondhatom, hogy a fenti mondat helytálló. Mikor kimentem oda nem igazán találtam a helyem, fiatal festőként szomjaztam az inspirációra, kerestem a magamfajta embereket, közösségeket.

Mikor kiutaztam, a legendás foglalt-házakat kezdtem kutatni: olyan épületek ezek, amelyeket a tulajaik elhanyagoltak, és különböző közösségek önkényesen befoglalták, felújították és közösségi, illetve lakóhelyekké alakították át őket. A holland törvények alapján, ha 5 éven belül nem jelentkezett a tulaj, akkor a tulajdonjog átkerült az épületet befoglalók és gondozók kezébe. Legalábbis nekem valami ilyesmit meséltek kint. Gombaszámra kezdték el ezt a lehetőséget kihasználni az emberek, ennek hála juthattam egy hasonló épületbe, ami művészet és egyben a környezetvédelem fellegvárának is számított. Mikor beléptem a telekre, nem hittem a szememnek. Olyan volt, mint egy futurisztikus látomás. Hetekbe telt mire felfedeztem a birtok különleges húzásait. Permakultúra, szélmalmok, komposztáló részleg, napelem rendszer. Egy látszólag számos hagyományos, régi módszert felvonultató művészeti közösség a legmodernebb technológiával felvértezve élte mindennapjait egy olyan helyen, ami eredetileg nem is volt az övék. 120 négyzetméternyi tetőfelületen helyezkedett el a napelem rendszer, ami képes volt ellátni a közösség energiaigényét. Sajnos nem emlékszem, hogy milyen típusú, hatékonyságú részekből állt a rendszer, így arról nem tudok most nyilatkozni. Az biztos, hogy a közösség egyébként nem a pazarlásról volt híres. Már akkor megfogadtam, hogy ha valaha lesz rá módom és pénzem, akkor a saját házamon biztosan lesznek majd napelemek!

napelem rendszer

Azért jutott eszembe ez az emlék, mert ez a közösség volt az, amelyik felnyitotta a szemem, hogy mindig lehet alternatív megoldásokat találni, csak igazán törekedni kell rá, hogy megtaláljuk azt az elágazást, ami ide vezet minket. És most, tíz év távlatából az ő életmódjuk és hozzáállásuk alapján kezdtem el felépíteni életem álmát, egy passzív házat 30 km-re a magyar fővárostól. A passzív házak fekvése, építési alapanyagai, a környezetében elültetett növényzet, és egyéb okok következtében egy ideális, olyan összességet alkotnak, ahol a ház fenntartásához szükséges költségek sokkal kisebbek, mint egy hagyományos módon felépített házé.
Mondok egy példát: A ház tájolása és a növényzet helyes elültetése révén, a nyári időszakban, amikor nagyon meleg van, a szükséges irányba ültetett fák és bokrok árnyékba borítják a házat, így egyfajta hűs árnyékot biztosítanak annak. A téli időszakban pedig, amikor lehullajtották lombjukat, pont, hogy a napfény már elérheti a házat, így a hidegebb évszakokban nagyobb hőhatást gyakorolnak a falakra/ablakokra. Ám az én helyzetem a megszokottnál kicsit eltérő volt, festőként és emellett bútorrestaurátorként szükségem volt egy olyan műhelyre, ahol minden eszköz a rendelkezésemre állt ahhoz,hogy bármikor dolgozhassak. Ehhez szükség esetén elég fényforrásra és áramra volt szükségem, ezért a holland barátaimhoz hasonlóan úgy döntöttem, hogy igénybe veszem a napfény adta lehetőségeket, és beruházok egy napelem rendszerre.

Ahhoz, hogy hatékony napelem rendszerünk legyen néhány fontos kritériumnak kell eleget tennünk. Ilyen pl. a napelemmel beborítani kívánt tető mérete, tájolása és dőlésszöge. Az én esetem elég könnyűnek mondható, ugyanis a műhely megterveztetésekor ezeket a részleteket is figyelembe vettem. Előre kiszámoltam tapasztalat alapján, hogy általában mennyi áramot fogyasztok a műhelyben, és ezt összevetettem az árajánlat kérésekor szükséges paraméterekkel. A tetőszerkezetet kérésemre direkt olyanra csinálták, hogy a paneleket könnyen lehessen elhelyezni a  vázszerkezettel együtt. Amióta felépült a ház, nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe az amszterdami emlék, akárhányszor ránézek a házamra, mindig jó érzéssel gondolok vissza arra, hogy könnyen lehet, hogy a léhűtőnek tartott művészek azok az emberek, akik a leginkább törekednek a környezetvédő életvitelre, és ők azok, akik minél kisebb ökológiai lábnyomot próbálnak hagyni. Aztán persze vannak a hedonista típusok is, de az már egy másik történet…